megalázó és alázatra inditó

A délelőtti bibliaóra után Angie-vel és a gyerekekkel elmentünk a Mekibe, ahol életem egyik legmegalázóbb helyzetébe keveredtünk :-) Noah akkora üvöltést és hisztit levágott, hogy ilyet még soha. Voltak már nagy hisztijei a boltban, nyilvános helyen, de ekkorát még nem produkált. Olyan pillanat volt, amikor az üvöltésétől nem hallottam a saját hangom és az anyukák kb olyan szemekkel néznek rád, hogy azt gondolják, te aztán tényleg nem sokat konyitasz a gyerekneveléshez. És ha nem én lennék az a személy, aki az életének ebben a szakaszában nem erre helyezné a legnagyobb hangsúlyt, akkor még meg is érteném ezeket a gondolatokat. De nem. Noah-ra nincs ráhagyva semmi, nincs elnézve egyetlen nyafogás vagy hiszti, odajön ha kérem, szót fogad de természetesen nem verjük ki belőle a csalafinta kisfiút. Ugyanolyan jókedéjű és pajkos mint a többi kétéves. Magyarul, foglalkozva van vele.
Azt irtam a cimben, hogy megalázó és alázatra inditó. Rettentő megalázó volt, de alázatra inditott, nem álltam le vele üvöltözni, de sajna a karjánál fogva kellett a kocsihoz húznom. Szó szerint. Totálisan úgy tünhettünk a kivülállóknak, hogy tényleg fogalmam sincs mit csinálok. És tudod mit. Tényleg fogalmam sincs. Istenre támaszkodom, hiszem, hogy Ő hivott el arra amit csinálok. Ahogy csinálom.
Nem fogom megbüntetni, már rég elmúlt, fogalma sem lenne, hogy miért kap büntetést. A kocsinál kapott két közepesnek mondható dádát a lábára. Mindig oda kapja, tudta, hogy valami olyat csinált amit nem szabadott volna. Tudta, hogy miért kapta. Majdnem sirtam hazafelé, de nem. Azt juttatta eszembe Isten, hogy én is ilyen vagyok. Ő meg kegyelmes. De azért nevelő. Megbocsátó, de nem ráhagyó. Nekem is ilyennek kell lennem az én gyerekemmel.
Úgyhogy mi a tanulság? Megy minden tovább, és nevelünk ezerrel. Nem hagyjuk rá a hisztit. Inkább próbáljuk megtanitani arra, hogy mi a helyes. Azért csináljuk - egyrészt -, hogy ne hisztis felnőtt legyen belőle. Leegyszerűsitve ezért, de nem, ennél sokkal többért.

Csak ezt az élményem mindenképp megakartam osztani amig frissek a gondolatok. Valószinűleg nem tűnik olyan nagy cuccnak másnak , de nekem ez ma egy elég nagy cucc volt :-)

akkor én is

Azt hiszem itt az idő, hogy akkor én is irjak azokról a témákról amikről Kamilla és Liv is irogatott mostanában. Megmondom őszintén annyi gondolat kavarog a fejemben ezekkel a témákkal kapcsolatban, hogy nem is tudom hol kezdjem. Az okok - legalábbis az a néhány ami most hirtelen eszembe jut - amiért szinte soha nem irok ezekről a következők:

• nem akarom, hogy az emberek belém lássanak és az én gondolataimat rágcsálják...ha belém kötnének, úgy érzem nem lenne erőm megvédeni az álláspontomat. Ez talán azt is jelentheti, hogy az álláspontom nem állja meg a helyét. Gondolhatnánk. De ez nem igaz, hehe. Megállja a helyét, mert nem én találtam ki. Ez viszont azért is elég furcsa és buta oknak tűnik - most, hogy igy elgondolkodom - mert alapjában véve elég ügyesen megtudom magam védeni és na hát hogy is mondjam...nem kell engem félteni...és tessék valahogy itt van ez az ok...brrrrrrr.
• a második ok az elsőből következik. Úgy érzem RENGETEGET kell tanulnom és hát hogyan is bátorithatnék én valakit mikor még én is az elején vagyok mindennek.

Na most akkor már nem sorakoztatom az okokat, inkább belevágok.
Mikor Kamilla blogjára rátaláltam, úgy éreztem táncot jár a lelkem. Elég viccesen hangzik, de igy van. Nem tudom jobb szóval leirni. Úgy éreztem, hogy Kamilla azokat a gondolatokat irja le amiket én sosem mernék, pedig itt vannak, bennem vannak, az életem, a mindennapjaim részei. Majdhogynem ki is rakhatnám a blogom oldalára : "a másik blogom" és odatehetném Kamilla linkjét. Na ennyire :-) Tisztelem Kamilla bátorságát és határozottságát ahogy Istenről ir és arról, miken mennek keresztül, hogyan tanulnak, mik a céljaik stb.
Ugyanakkor úgy érzem, hogy nincs jogom kivesézni a témát mert nekem nincs három vagy négy vagy nyolc gyerekem. Nekem egyenlőre egy gyerekem van. Viszont ahogy ezekről gondolkodtam sok dologra rájöttem. Amikről a lányok irnak az ő blogjukon nekem úgy érzem Isten már az első gyereknél próbálja megtanitani, megmutatni, megélni. És ezért nagyon hálás vagyok.
Hogy miért vagyok még hálás? Hálás vagyok Istennek azért, hogy elhozott idáig. Hogy itt élhetünk ahol élünk. Tudom, hogyha otthon maradunk, talán sosem láttam volna meg ezeket a dolgokat. Most, hogy már majdnem két éve itt vagyunk jövök rá, hogy HALVÁNY LILA FOGALMAM sem volt mielőtt Noah megszületett, hogy milyen elvek alapján szeretném nevelni a gyerekeimet, hogy mit is jelent egy gyerek, hogy mi az én részem ebben, hogy miért jó, hogyha otthon maradhatok vele/ük..., hogy miért én leszek/vagyok az, akit Isten megfog változtatni ezen keresztül, hogy nehéz lesz (még egy gyerekkel is), és a másik része, hogy miért fogom szeretni, hogy miért leszek hálás, hogy mennyire megfog változni a képem Istenről, családokról, gyereknevelésről, magamról...
Hálás vagyok azért is, hogy olyan családokkal találkozhatok akik épithetnek ebben a kalandban, akik bátorithatnak, akiknél eredményt látok, akik nem a levegőbe beszélnek, akik megélik azt amit mondanak és amiben hisznek. Ezért is hatalmas öröm nekem az amikor olyan embereket hoz Isten az utamba mint Kamilla vagy Liv. Akik ráadásul nem itt a nagy "gyerekcentrikus" Amerikában élnek, hanem otthon ahol az emberek hülyének nézik a másikat, hogyha otthon szeretne maradni a gyerekeivel, vagy esetleg a kettő mellé még bevállal még egyet, vagy még kettőt, esetleg többet.
Nagyon hálás vagyok azért, hogy - fájdalmas, de - tudom, hogy én vagyok az elsősorban akinek meg halnia minden nap azért, hogy a gyereke(i)mnek megfelelő életet biztositsak. És itt totál NEM pénzre és iskolára gondolok. Lelki dolgokról beszélek, karakterről, tiszteletről, elfogadásról.
Ha tudnátok mekkora halál volt nekem az elején az, hogy otthon KELLETT maradnom Noah-val. Igen, én is belehaltam minden nap. Akkor, abba. A szülés utáni depresszióm kb. egy évig tartott. Persze az sem segitett, hogy Noah 5,5 hónapos korában költöztünk messzi földre, új környezetbe stb. Ma már tudom, hogy a szülés utáni depresszió hormonális dolog, de bizton állithatom, hogy nálam nagy részét az is kivette, hogy ez a kis jövevény felboritotta az életem. Belehaltam. Imádtam a kismanóm, de nem akartam. A régi életem akartam, az "akkor ülök le emailt irni, amikor én akarok" életem, az "akkor akarok enni, vagy zuhanyozni amikor én akarok". Milyen élet az? ÉN, AKAROK. Nem mondom, hogy ez totálisan megváltozott, de tudom, hogy változik és Isten dolgozik rajtam. És Isten nagyon jól tudta ezt, tudta, hogy egy gyerek mennyire felfogja boritani az én kis világomat. És azt is tudja, hogy mikor akar megmunkálni majd egy másodikkal is :-)))
Hogy mit akarok irni ezzel? Igazából csak eszmét futtatok. Hálás vagyok. Harcolok, megyek előre, nincs más választásom. Vannak iszonyú nehéz napok, vannak gyönyörűek.
Ha szavakba tudnám önteni azokat a gondolatokat amik Istenről, gyereknevelésről, házasságról foglalkoztatnak, megtenném. Addig pedig csak morzsálgatok itt, úgyhogy bocsánat, ha kicsit értelmetlen a bejegyzésem :-)
Kirakhatnám a T betűt a hátamra és úgy járkálhatnék. Tanuló vagyok, minden nap tanulok valamit, de gyorsan szeretnék tanulni, hogy ne rontsak el semmit. Persze rontok :-)) Hatalmas felelősségnek tartom már azt is, hogy Isten ezt az egy gyereket ránk bizta. Ki vagyok én, hogy gyereket tudjak nevelni? Hogy olyan felnőttet neveljek belőle akiben Isten gyönyörködik, aki Istenben gyönyörködik. Akinek szolgáló szive van, akit nem az önzőség vezérel, mert nem ezt látta otthon, akinek az a szó, hogy Jézus jelenti a MINDENT.
És akkor itt jön a képbe az a dolog, hogy nem lesz magától olyan. Nem gondolkodtatok még el azon, hogyha láttok egy kétévest, mennyire természetesen jön belőle az önzőség, a minden az enyém, add ide, hozd ide stb. Milyen érdekes, hogy ezek a dolgok, a rossz, mind bennünk vannak. A jóra való törekedést, a helyes dolgokat meg kell tanulnunk. Ki tanitsa meg a gyerekeimnek ha nem én - és persze az apukája -, hogyan bizhatnám ezt a feladatot bárki másra?? (Itt azért megjegyezném, hogy nem itélek el senkit sem aki nincs otthon a gyerekeivel, és bölcsibe adja őket. Ezt csak úgy zárójelben.)

Közben reggel lett, meg dél, meg takaritás, meg ebéd készités....sajna kizökkentem a gondolatmenetből, de azt hiszem most ez igy egyenlőre amúgy is elég :-)

vevőbarát társadalom

Egyik reggel mikor Noah-val reggeliztünk, azt vettem észre, hogy a placemat-je alatt (na most ha valaki megverne sem jutna eszembe, hogy ezt hogyan hivják hazafelé...) dudorodik valami. Felhajtottam és ezt láttam:

Megmondom őszintén egyből pánikba estem, hogy most akkor mi lesz a nem éppen olcsó asztalunkkal amit ráadásul még eléggé szeretünk is. Mondtam egyből G-nek, hogy mi lenne hogyha felhivná az üzletet ahol vettük, hogy mit szólnak. Na és akkor oda akarok kilyukadni, hogy a majdhogynem 2 (!!!!) éves asztalunkat SZÓ NÉLKÜL kicserélték és kaptunk egy újat. Ezt nevezem én vevőbarát társadalomnak!!!

egy másik blog

Meg akartam emliteni - a kedves blogiró engedélyével természetesen :-) - , hogy nemrégiben felfedeztem egy blogot - katt a blog szóra - amit azóta rendszeresen olvasok. Az ok amiért ezt egyáltalán megemlitem, mert a témák amiről olvasok, mondhatom, hogy 100%-ban megegyeznek az én véleményemmel, elképzelésemmel. A másik ok amiért ezt megemlitem, mert a blog irója magyar és ha már az "emliteni" szót akarnám még egyszer megemliteni, akkor azt is megemliteném, hogy nagyon örültem, hogy egy olyan magyar, otthon élő anyukát találtam akivel ennyire megegyezik a gondolkodásunk. Ir otthonoktatásról, Istenről, gyereknevelésről, mindenféle praktikákról.

Na szóval, ez volt a reklám helye...:-)) ti is menjetek és szimatoljatok körbe arrafelé hogyha van kedvetek :-))

bargello

Varrós pályafutásom első bargello -ja.

Igy kezdődik a munka...Megcsináltam a csikokat. Azután összevarrtam őket. Felcsikoztam a csikokat... Egymás mellé illesztettem őket mert látni szerettem volna, hogy mi lesz belőle...


És láss csodát... :-))
Valamilyen oknál fogva ezt a képet nem egyenesen töltötte fel a blogger...akármit is csináltam mindig ilyen lett...vagy lehet, hogy csak én vagyok ilyen béna???

Na de a munkának még közel sincs vége. Ezután ugyanis még felfogok varrni egy zöld csikot a négy szélére, úgy ahogy a barnát is feltettem, de a zöld kb . háromszor olyan széles lesz. Ezután felteszem a hátulját és teszek közé olyan izékét amit fogalmam sincs , hogy hivnak, valami bélés féleség...nnna. Azután jön a nagy meló. Megfogom próbálni saját kezüleg összevarni, a terv az, hogy a hullámok mentén varrok majd a kockák közepébe...de még azon is gondolkodom, hogy kézileg készitsem, ami jóval nagyobb munka, de még nincs meg az a speckó talp a gépemre amivel a másikat megtudom csinálni. Még nem tudom.

félkész kert és lakóközösség móka

Ahogy megigértem feltettem két képet a félkész állapotban lévő kertről...amiről még mindig negyvenmillió elképzelésünk van, hogy hogyan lehetne megcsinálni...és a helyzet tegnap esti állása szerint..avagy...héj G, gondolkodtál a kerten, hogy mit csináljunk vele??? .... a válasz az volt, hogy nem...hát akkor még alszunk rá egyet :-)) (De azért hasonlitsátok össze a tegnapi meg a mai képeket, mert egyértelműen látszik a változás...:-)

Tegnap délután még az a jeles esemény is történt, hogy a lakőközösségnek volt egy kis party-ja, ahol volt "ingyen" hot-dog, meg jégkrém, meg felfújós-ugrálós a gyerekeknek, meg arcfestés, meg tűzoltók és rendőrbácsik...

Noah imádja ezt az ugrálós cuccot...

Megnéztük a nénó autót is, mert azt is szereti mókus miska...


Ezt a tűzoltóautón találtuk..hát nem édes?


Ez pedig az esti fürdés alkalmával készült...ami mindig szupernagy móka.

Itt vagyok ragyogok

Egész hétvégén "kertben dolgozóst" játszottunk. Ez azt jelenti, hogy próbáljuk - még mindig - helyre pofozni az udvart. Hihetetlen mennyi kis és nagy zug van amit rendbe kell tenni, mert nagyon úgy néz ki, hogy azok a fránya gazak nem mennek maguktól sehová. A helyzet az, hogy már egyszer elkezdtük babrálni ezt a fönti helyet, aztán annyiba maradt a dolog. Fönti alatt azt értem, hogy az udvarnak van egy része ahová kis lépcsőn kell felmenni és egy jó egy méterrel magasabban fekszik az a rész. Ráadásul ott kezdődött a baj, hogy az előttünk itt lakó egyedülálló idősebb néni egyáltalán nem mondható, hogy szépen karban tartotta a területet...amit egyébként mostmár teljesen felfogtam, hogy miért nem...azért mert hatalmas és sok kis rejtett bokor meg virág van amivel minddel foglalkozni kell. Persze ez nekünk azért mókásabb mint a néninek volt, mert mi Noah-val eltudunk szöszmötölni kint, de a néninek ez sok volt. Szóval azon a fönti helyen olyan pici fadarabkák voltak letéve, plusz jónéhány bokor meg virág és hát valami iszonyúan nézett ki a hely. Amikor anno nekiálltunk, hogy majd megcsináljuk, akkor felszedtük már az összes nejlont és a fadarabkákat, aztán - már nem is emlékszem pontosan - valaminek hiányában (ötlet, pénz ??) annyiban maradt a dolog.

Aztán mivel nem foglalkoztunk vele, hát ez lett belőle (képek móka és tanulság gyanánt lettek felpakolva avagy, igy néz ki egy házi dzsungel):

Tarzan a dzsungelben , hehe :-)


Namostakkorkérepszépen, hol is van a mi van??


Gazfickók...


Hopp, egy kis gazfickó a kiirtott dzsungel közepén ( az a téli kesztyű azért van a kezén, mert a daddy-nek meg a maminak is volt kesztyű a kezén és igy természetesen neki is kellett egy :-))


Imádnivaló ahogy a kis lapátjával segit.

Na szóval, ez volt a dzsungel. Odáig jutottunk, hogy minden le lett kaszabolva és most próbáljuk kitalálni, hogy elégessük-e ezeket a szép példányokat egy nagy kupacba, vagy ne. A vagy ne azért játszik be, mert engedélyt kell kérni és kb. 20 dolcsit kell fizetni azért, hogy a saját udvaromban tüzet rakjak. Szépen vagyunk mi??
A dzsungel rendberakása arra inditott, hogy elkezdjek foglalkozni az udvar többi részével, ami elég jó móka. Ma délután is kint voltunk miki mókussal a kertben és amig ő a kismedencében felváltva pisilt és lubickolt, addig én egy jó nagy területet kiirtottam. hehe. Ha megnézed a fenti képet megint, pontosan a másodikat akkor látható, hogy a fal mellett a bal oldalon van egy virágágyikó, jobban mondva hidd el, hogy ott van, mert sok ugyan nem látszik belőle. Irtottam, téptem és szaggattam, vágtam és metszettem (ezt jól irtam?). Holnap lefényképezem és majd ámulhattok, hogy hová lett a sok zöldlevelű :-)

A végére az történt, hogy manó mihálynak láza lett, ami bizony nagy esemény, mert már jóóó pár hónapja nem járt errefelé betegség. Még nem igazán tudom, hogy mi van a dolog háta mögött, de szerintem valami nátha, mert már lefekvés előtt bőszen mondogatta, hogy nóz, nóz, hehehe, szépen magyarosan meg is irtam.