Azt hiszem itt az idő, hogy akkor én is irjak azokról a témákról amikről Kamilla és Liv is irogatott mostanában. Megmondom őszintén annyi gondolat kavarog a fejemben ezekkel a témákkal kapcsolatban, hogy nem is tudom hol kezdjem. Az okok - legalábbis az a néhány ami most hirtelen eszembe jut - amiért szinte soha nem irok ezekről a következők:
- nem akarom, hogy az emberek belém lássanak és az én gondolataimat rágcsálják...ha belém kötnének, úgy érzem nem lenne erőm megvédeni az álláspontomat. Ez talán azt is jelentheti, hogy az álláspontom nem állja meg a helyét. Gondolhatnánk. De ez nem igaz, hehe. Megállja a helyét, mert nem én találtam ki. Ez viszont azért is elég furcsa és buta oknak tűnik - most, hogy igy elgondolkodom - mert alapjában véve elég ügyesen megtudom magam védeni és na hát hogy is mondjam...nem kell engem félteni...és tessék valahogy itt van ez az ok...brrrrrrr.
- a második ok az elsőből következik. Úgy érzem RENGETEGET kell tanulnom és hát hogyan is bátorithatnék én valakit mikor még én is az elején vagyok mindennek.
Na most akkor már nem sorakoztatom az okokat, inkább belevágok.
Mikor Kamilla blogjára rátaláltam, úgy éreztem táncot jár a lelkem. Elég viccesen hangzik, de igy van. Nem tudom jobb szóval leirni. Úgy éreztem, hogy Kamilla azokat a gondolatokat irja le amiket én sosem mernék, pedig itt vannak, bennem vannak, az életem, a mindennapjaim részei. Majdhogynem ki is rakhatnám a blogom oldalára : "a másik blogom" és odatehetném Kamilla linkjét. Na ennyire :-) Tisztelem Kamilla bátorságát és határozottságát ahogy Istenről ir és arról, miken mennek keresztül, hogyan tanulnak, mik a céljaik stb.
Ugyanakkor úgy érzem, hogy nincs jogom kivesézni a témát mert nekem nincs három vagy négy vagy nyolc gyerekem. Nekem egyenlőre egy gyerekem van. Viszont ahogy ezekről gondolkodtam sok dologra rájöttem. Amikről a lányok irnak az ő blogjukon nekem úgy érzem Isten már az első gyereknél próbálja megtanitani, megmutatni, megélni. És ezért nagyon hálás vagyok.
Hogy miért vagyok még hálás? Hálás vagyok Istennek azért, hogy elhozott idáig. Hogy itt élhetünk ahol élünk. Tudom, hogyha otthon maradunk, talán sosem láttam volna meg ezeket a dolgokat. Most, hogy már majdnem két éve itt vagyunk jövök rá, hogy HALVÁNY LILA FOGALMAM sem volt mielőtt Noah megszületett, hogy milyen elvek alapján szeretném nevelni a gyerekeimet, hogy mit is jelent egy gyerek, hogy mi az én részem ebben, hogy miért jó, hogyha otthon maradhatok vele/ük..., hogy miért én leszek/vagyok az, akit Isten megfog változtatni ezen keresztül, hogy nehéz lesz (még egy gyerekkel is), és a másik része, hogy miért fogom szeretni, hogy miért leszek hálás, hogy mennyire megfog változni a képem Istenről, családokról, gyereknevelésről, magamról...
Hálás vagyok azért is, hogy olyan családokkal találkozhatok akik épithetnek ebben a kalandban, akik bátorithatnak, akiknél eredményt látok, akik nem a levegőbe beszélnek, akik megélik azt amit mondanak és amiben hisznek. Ezért is hatalmas öröm nekem az amikor olyan embereket hoz Isten az utamba mint Kamilla vagy Liv. Akik ráadásul nem itt a nagy "gyerekcentrikus" Amerikában élnek, hanem otthon ahol az emberek hülyének nézik a másikat, hogyha otthon szeretne maradni a gyerekeivel, vagy esetleg a kettő mellé még bevállal még egyet, vagy még kettőt, esetleg többet.
Nagyon hálás vagyok azért, hogy - fájdalmas, de - tudom, hogy én vagyok az elsősorban akinek meg halnia minden nap azért, hogy a gyereke(i)mnek megfelelő életet biztositsak. És itt totál NEM pénzre és iskolára gondolok. Lelki dolgokról beszélek, karakterről, tiszteletről, elfogadásról.
Ha tudnátok mekkora halál volt nekem az elején az, hogy otthon KELLETT maradnom Noah-val. Igen, én is belehaltam minden nap. Akkor, abba. A szülés utáni depresszióm kb. egy évig tartott. Persze az sem segitett, hogy Noah 5,5 hónapos korában költöztünk messzi földre, új környezetbe stb. Ma már tudom, hogy a szülés utáni depresszió hormonális dolog, de bizton állithatom, hogy nálam nagy részét az is kivette, hogy ez a kis jövevény felboritotta az életem. Belehaltam. Imádtam a kismanóm, de nem akartam. A régi életem akartam, az "akkor ülök le emailt irni, amikor én akarok" életem, az "akkor akarok enni, vagy zuhanyozni amikor én akarok". Milyen élet az? ÉN, AKAROK. Nem mondom, hogy ez totálisan megváltozott, de tudom, hogy változik és Isten dolgozik rajtam. És Isten nagyon jól tudta ezt, tudta, hogy egy gyerek mennyire felfogja boritani az én kis világomat. És azt is tudja, hogy mikor akar megmunkálni majd egy másodikkal is :-)))
Hogy mit akarok irni ezzel? Igazából csak eszmét futtatok. Hálás vagyok. Harcolok, megyek előre, nincs más választásom. Vannak iszonyú nehéz napok, vannak gyönyörűek.
Ha szavakba tudnám önteni azokat a gondolatokat amik Istenről, gyereknevelésről, házasságról foglalkoztatnak, megtenném. Addig pedig csak morzsálgatok itt, úgyhogy bocsánat, ha kicsit értelmetlen a bejegyzésem :-)
Kirakhatnám a T betűt a hátamra és úgy járkálhatnék. Tanuló vagyok, minden nap tanulok valamit, de gyorsan szeretnék tanulni, hogy ne rontsak el semmit. Persze rontok :-)) Hatalmas felelősségnek tartom már azt is, hogy Isten ezt az egy gyereket ránk bizta. Ki vagyok én, hogy gyereket tudjak nevelni? Hogy olyan felnőttet neveljek belőle akiben Isten gyönyörködik, aki Istenben gyönyörködik. Akinek szolgáló szive van, akit nem az önzőség vezérel, mert nem ezt látta otthon, akinek az a szó, hogy Jézus jelenti a MINDENT.
És akkor itt jön a képbe az a dolog, hogy nem lesz magától olyan. Nem gondolkodtatok még el azon, hogyha láttok egy kétévest, mennyire természetesen jön belőle az önzőség, a minden az enyém, add ide, hozd ide stb. Milyen érdekes, hogy ezek a dolgok, a rossz, mind bennünk vannak. A jóra való törekedést, a helyes dolgokat meg kell tanulnunk. Ki tanitsa meg a gyerekeimnek ha nem én - és persze az apukája -, hogyan bizhatnám ezt a feladatot bárki másra?? (Itt azért megjegyezném, hogy nem itélek el senkit sem aki nincs otthon a gyerekeivel, és bölcsibe adja őket. Ezt csak úgy zárójelben.)
Közben reggel lett, meg dél, meg takaritás, meg ebéd készités....sajna kizökkentem a gondolatmenetből, de azt hiszem most ez igy egyenlőre amúgy is elég :-)
Mikor Kamilla blogjára rátaláltam, úgy éreztem táncot jár a lelkem. Elég viccesen hangzik, de igy van. Nem tudom jobb szóval leirni. Úgy éreztem, hogy Kamilla azokat a gondolatokat irja le amiket én sosem mernék, pedig itt vannak, bennem vannak, az életem, a mindennapjaim részei. Majdhogynem ki is rakhatnám a blogom oldalára : "a másik blogom" és odatehetném Kamilla linkjét. Na ennyire :-) Tisztelem Kamilla bátorságát és határozottságát ahogy Istenről ir és arról, miken mennek keresztül, hogyan tanulnak, mik a céljaik stb.
Ugyanakkor úgy érzem, hogy nincs jogom kivesézni a témát mert nekem nincs három vagy négy vagy nyolc gyerekem. Nekem egyenlőre egy gyerekem van. Viszont ahogy ezekről gondolkodtam sok dologra rájöttem. Amikről a lányok irnak az ő blogjukon nekem úgy érzem Isten már az első gyereknél próbálja megtanitani, megmutatni, megélni. És ezért nagyon hálás vagyok.
Hogy miért vagyok még hálás? Hálás vagyok Istennek azért, hogy elhozott idáig. Hogy itt élhetünk ahol élünk. Tudom, hogyha otthon maradunk, talán sosem láttam volna meg ezeket a dolgokat. Most, hogy már majdnem két éve itt vagyunk jövök rá, hogy HALVÁNY LILA FOGALMAM sem volt mielőtt Noah megszületett, hogy milyen elvek alapján szeretném nevelni a gyerekeimet, hogy mit is jelent egy gyerek, hogy mi az én részem ebben, hogy miért jó, hogyha otthon maradhatok vele/ük..., hogy miért én leszek/vagyok az, akit Isten megfog változtatni ezen keresztül, hogy nehéz lesz (még egy gyerekkel is), és a másik része, hogy miért fogom szeretni, hogy miért leszek hálás, hogy mennyire megfog változni a képem Istenről, családokról, gyereknevelésről, magamról...
Hálás vagyok azért is, hogy olyan családokkal találkozhatok akik épithetnek ebben a kalandban, akik bátorithatnak, akiknél eredményt látok, akik nem a levegőbe beszélnek, akik megélik azt amit mondanak és amiben hisznek. Ezért is hatalmas öröm nekem az amikor olyan embereket hoz Isten az utamba mint Kamilla vagy Liv. Akik ráadásul nem itt a nagy "gyerekcentrikus" Amerikában élnek, hanem otthon ahol az emberek hülyének nézik a másikat, hogyha otthon szeretne maradni a gyerekeivel, vagy esetleg a kettő mellé még bevállal még egyet, vagy még kettőt, esetleg többet.
Nagyon hálás vagyok azért, hogy - fájdalmas, de - tudom, hogy én vagyok az elsősorban akinek meg halnia minden nap azért, hogy a gyereke(i)mnek megfelelő életet biztositsak. És itt totál NEM pénzre és iskolára gondolok. Lelki dolgokról beszélek, karakterről, tiszteletről, elfogadásról.
Ha tudnátok mekkora halál volt nekem az elején az, hogy otthon KELLETT maradnom Noah-val. Igen, én is belehaltam minden nap. Akkor, abba. A szülés utáni depresszióm kb. egy évig tartott. Persze az sem segitett, hogy Noah 5,5 hónapos korában költöztünk messzi földre, új környezetbe stb. Ma már tudom, hogy a szülés utáni depresszió hormonális dolog, de bizton állithatom, hogy nálam nagy részét az is kivette, hogy ez a kis jövevény felboritotta az életem. Belehaltam. Imádtam a kismanóm, de nem akartam. A régi életem akartam, az "akkor ülök le emailt irni, amikor én akarok" életem, az "akkor akarok enni, vagy zuhanyozni amikor én akarok". Milyen élet az? ÉN, AKAROK. Nem mondom, hogy ez totálisan megváltozott, de tudom, hogy változik és Isten dolgozik rajtam. És Isten nagyon jól tudta ezt, tudta, hogy egy gyerek mennyire felfogja boritani az én kis világomat. És azt is tudja, hogy mikor akar megmunkálni majd egy másodikkal is :-)))
Hogy mit akarok irni ezzel? Igazából csak eszmét futtatok. Hálás vagyok. Harcolok, megyek előre, nincs más választásom. Vannak iszonyú nehéz napok, vannak gyönyörűek.
Ha szavakba tudnám önteni azokat a gondolatokat amik Istenről, gyereknevelésről, házasságról foglalkoztatnak, megtenném. Addig pedig csak morzsálgatok itt, úgyhogy bocsánat, ha kicsit értelmetlen a bejegyzésem :-)
Kirakhatnám a T betűt a hátamra és úgy járkálhatnék. Tanuló vagyok, minden nap tanulok valamit, de gyorsan szeretnék tanulni, hogy ne rontsak el semmit. Persze rontok :-)) Hatalmas felelősségnek tartom már azt is, hogy Isten ezt az egy gyereket ránk bizta. Ki vagyok én, hogy gyereket tudjak nevelni? Hogy olyan felnőttet neveljek belőle akiben Isten gyönyörködik, aki Istenben gyönyörködik. Akinek szolgáló szive van, akit nem az önzőség vezérel, mert nem ezt látta otthon, akinek az a szó, hogy Jézus jelenti a MINDENT.
És akkor itt jön a képbe az a dolog, hogy nem lesz magától olyan. Nem gondolkodtatok még el azon, hogyha láttok egy kétévest, mennyire természetesen jön belőle az önzőség, a minden az enyém, add ide, hozd ide stb. Milyen érdekes, hogy ezek a dolgok, a rossz, mind bennünk vannak. A jóra való törekedést, a helyes dolgokat meg kell tanulnunk. Ki tanitsa meg a gyerekeimnek ha nem én - és persze az apukája -, hogyan bizhatnám ezt a feladatot bárki másra?? (Itt azért megjegyezném, hogy nem itélek el senkit sem aki nincs otthon a gyerekeivel, és bölcsibe adja őket. Ezt csak úgy zárójelben.)
Közben reggel lett, meg dél, meg takaritás, meg ebéd készités....sajna kizökkentem a gondolatmenetből, de azt hiszem most ez igy egyenlőre amúgy is elég :-)
4 megjegyzés:
... ... ...
most így hirtelen nem jutok szóhoz. De azt akartam mondani, hogy gyakrabban írj ilyet!!!!!!!!! Hihetetlen jó volt egy ennyire mély és őszinte bejegyzést olvasni!!!!!!!!
Én is örülök, hogy "találkoztunk". :-)
Kamilla
Csatlakozom Kamillához. Gabi drága, nagy ajándék ez igy a szivedből. Tessék még osztogatni, hátha én is eljutok egyszer a "kinyitom a szivemet, tessék, nézzétek" stádiumba. Ági
Köszi lányok, aranyosak vagytok :-)) Köszi, köszi!!! Próbálkozom a szivkinyitogatással :-))
Gabi ez jól esett nekem is. Jó volt olvasni! Egyébként én sem írok sok mindenről, a gyermekenevelésről pl. sosem írok részletesen. Nem akarok óriási vitát a blogon. :)
Megjegyzés küldése